Drusilla pályázatára írt novella - Szerelmes szerenád :)

Sziasztok!

Igazából már tegnap este megírtam ezt a novellát, csak nem volt már erőm feltenni.. nagyon fáradt voltam! :S De ma egyből suli után jöttem, és feltettem :)

Ezt a novellát Drusilla pályázatára írtam ami itt is olvasható lesz.

Emmett/Rosalie párosításban kellett írni és ezzel a címmel: Szerelmes szerenád.Na, jó olvasást, és ha lehet, kritikákat kérek!

Drusilla Pályázatára

Romantikus Szerenád

(Emmett szemszöge)

„Kedves Naplóm!

Még mindig várok rá, rá, aki majd egyszer fehér lovon, toppan be az életembe és gyönyörű tengerkék szemeivel levesz majd a lábamról. Az én szőke hercegemre. Várok, amíg csak kell. Türelmesen kivárom az időt, amikor eljön majd értem az én lovagom, addig is csókollak Kedves Naplóm.

Rosalie.”

Hangosan kuncogtam ezen sorok olvastán. Megfogtam a rózsaszín füzetet, amibe szerelmem ezeket írta és nevetve siettem le a nappaliba.

- Mi van a kezedben? – pattantak ki Rosie szemei.

- Oh, hogy ez – dobtam fel a magasba a naplót – a gardróbban találtam – rántottam meg a vállam.

- És mit keres nálad? – kérdezte dühtől szikrázó szemekkel.

- Hát… - kezdtem volna bele, de Rosie megszakított.

- Ugye nem olvastál bele?! – szűrte a fogai közt.

- Rosie.. baby.. Az úgy volt, hogy..

- Persze, lesett a földre és kinyílt magától, mi? – kérdezte savanyú hangon.

- Valahogy úgy – égből pottyant tökéletes válasz.

Rosalie gúnyosan felnevetett. – Én meg maga csipke Józsika vagyok, mit szólsz?

Végig néztem kedvesemen, majd magabiztosan megszólaltam. – Egyértelműen nő vagy, egy gyönyörű nő – láttam, hogy Rosalie szemei egy pillanatra ellágyulnak, majd ismét felvette a „durcás maszkot.”

- Ne próbálj most bókolni, előbb gondolkodnod kellett volna Emmett Cullen! 5 évesen írtam ezt, és az óta őriztem te pedig… – nem fejezte be a mondatát, mérgesen felrohant a hálószobánkba.

Hát ezt jól elszúrtam! – gondoltam magamban. Mire Edward felnevetett és Bella egyből ráemelte tekintetét.

- Mi olyan vicces? – kérdezte kíváncsian.

- Semmi kedvesem- simított végig Bella arcán.

Fúj, legalább ne előttem romantikázzatok! – nyögtem magamban. Mire Edward felmordult, és csak egy jó alapos letolásban részesültem.

- Mi legalább tudunk romantikázni, és nem vagyok olyan bunkó tuskó, hogy elolvassam a feleségem naplóját! Sohase tennék ilyet, mert tisztelem őt, de benned még ennyi sincs Emmett Cullen, jogosan mérges rád Rosalie szegény úgy érzi, hogy elárultad… Pont Őt, aki jóban, rosszban mindig melletted áll és a te pártod fogja. Most az egyszer igazat adok neki! Ez már túlment a határon Emmett! – morogta Ed.

- Tudom, igazad van! Jóvá fogom tenni, csak még nem tudom hogyan – sóhajtottam.

- Ugyan egy olyan móka mikinek, mint te percek kérdése és eszébe jut valami frappáns dolog – kacsintott rám Bells.

Hevesen ráztam a fejem, az ellenkezésem jeléül. – Nem, most komolyan nincs semmi ötletem.

- Emmett Cullen ne nyavalyogj már! Olyan vagy, mint egy kislány – szidott le

Kihúztam magam, és öklömmel megütögettem a mellkasom – Nem vagyok kislány! – mondtam büszkén.

- Akkor ne siránkozz itt, hanem engeszteled ki a feleséged! – mondta szigorúan Bella.

- Rendben anyu! – nevettem fel keserűen, mire Bella fintorgott egyet.

- A régi nevetős, mackós jókedvű Emmettet jobban csípem – kacsintott, de nem bírta sokáig, ugyanis hamar előtört belőle a nevetés.

- Kösz Bella, tudtam, hogy rád számíthatok – mondtam neki szívből jövő mosollyal – de ha most nem bánjátok, megkeresem a mi kis mitugrász húgunkat.

- Menj csak, és vigyázz mit teszel! – mosolygott Edward – Alice ma az elviselhetetlenebbnél is elviselhetetlenebb. – rázta a fejét.

Ha nem tudnám, hogy vámpír azt hinném, hogy menstruál. – nevettem magamban.

- Emmett! – morgott fel Edward, de láttam rajta, hogy elfojtja magába a nevetését.

- Jól van, jól van, megyek, megkeresem a mitugrászt.

Ezzel magára hagytam a gerlepárt, és felsétáltam ördögi húgom szobájába. Végig csak Edward szavai vízhangoztak a fejemben: „Mi legalább tudunk romantikázni, és nem vagyok olyan bunkó tuskó, hogy elolvassam a feleségem naplóját! Sohase tennék ilyet, mert tisztelem őt, de benned még ennyi sincs Emmett Cullen, jogosan mérges rád Rosalie szegény úgy érzi, hogy elárultad… Pont Őt, aki jóban, rosszban mindig melletted áll és a te pártod fogja. Most az egyszer igazat adok neki! Ez már túlment a határon Emmett!”

Edwardnak igaza volt, túlléptem egy határt, amit nem lett volna szabad. Rosaliet, a szerelmemet a legféltettebb kincsem az életemben megbántottam, mélységesen megbántottam. Észre se vettem, és már Alice ajtaja előtt álltam, halkan kopogtam hármat és vártam, hogy a kis kobold ajtót nyisson. Oh, Istenem könyörgöm, csak ne most legyen akcióban Jasperrel, mert akkor egyhamar nem tudok vele beszélni – könyörögtem magamban.

- Mit akarsz Emmett? – kérdezte kicsit sem barátságosan Alice.

- Neked is szia Húgi! – mosolyogtam rá – Nem beszélhetnénk odabent? – kérdeztem.

- Láttam mit tettél, és ne várd hogy én is a nyakadba ugorjak a hír hallatán… - húzta el a száját.

- Én nem is vártam ezt… - dadogtam.

- Akkor mit akarsz? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Hát, segíts, kérlek! – néztem rá bűnbánó tekintettel.

Alice idegesen felnevetett. – Ezt most komolyan gondoltad Emmett? Ezek után?

- Kérlek, Alice… megbántam, amit tettem és ki szeretném engesztelni a feleségem – sütött le a szemeim.

Hangosan kifújta a levegőt, végül megkérdezte: - És van valami ötleted? – hangja még mindig fagyos volt.

- Nem, nincs – ráztam a fejem.

- Oh, el se hiszem – húgom meglepődve nézett rám – Semmi nem juta az eszedbe – majd szemei ismét villámokat szórtak – Persze az eszedbe jutott, hogy beleolvass Rosie naplójába! – morogta.

- Alice.. – kezdtem volna bele, de ő leintett.

- Majd ha lesz valami terved, akkor keress meg – és bevágta orrom előtt az ajtót.

Szomorúan leballagtam a nappaliba és leültem a kanapéra. Edward és Bella már nem volt ott, biztos elmentek vadászni. Egyre csak törtem és törtem a fejem. Már apró pici szilánkokban heverhetett a nyakamon.

A napló! – kiáltottam fel magamban. Hát persze, amit utoljára olvastam benne. A szőke herceg fehér lovon.

- Már azt hittem, soha nem fogsz rájönni – száguldott le az emeletről húgom és bohókásan megforgatta a szemeit.

Boldogan magamhoz húztam Alice-t és szorosan átöleltem, majd a fülébe súgtam: - Köszi.

- Nehogy azt hidd, hogy mindent elfelejtettem – ingatta a fejét.

- Értem én – vigyorogtam – De köszönöm!

- Jó, jó .. elintézek mindent, neked csak annyi lesz a dolgod, hogy nyolc órára a ház előtt várj majd rám – mondta és köddé vált.

Vissza leültem a kanapéra és boldogan merültem gondolataimba. Nagyon remélem, hogy tényleg sikerül az amit elterveztünk Alice-el. Remélem szerelmem meg fog bocsájtani, és újra élhetjük a mi szerelmes életünket- a magunk módján. Az idő nagyon lassan telt, és én egyre csak idegesebb lettem. Ami tőlem nem volt megszokott, általában észre se vettem az idő múlását, de most szinte kézzel fogható volt a feszültség a levegőben. Jasper sétált le a nappaliba.

- Huha, mi történt veled bátyus? – kérdezte, és szinte azonnal megéreztem magam körül a nyugalom tengerének édes hullámait.

- Kösz, ez most rám fért – mosolyogtam fivéremre.

- Nincs mit – rántotta meg a vállát, és leült mellém. – Hallottam mit műveltél – rázta meg a fejét.

- Jazz most nem kell a katonás kioktatásod! – morogtam rá.

- Nem is akartalak kioktatni.. – mondta – na, jó, talán egy kicsit – nevette el magát.

Újból az órára pillantottam, 2 perc és nyolc lesz, felpattantam a kanapéról és szinte kitéptem a bejárati ajtót akkora hévvel nyitottam ki. Kisétáltam az udvarra, és akkor meglátta egy gyönyörű fehér lovat.

- Huhh Alice, varázsló vagy – mondtam.

- Köszi – szökdécselt mellém tündöklő mosollyal húgom és valami ruhaféleséget adott a kezembe.

- Ez meg mi a fene? – kérdeztem.

- Azt hiszed, ebben a ruhában úgy festesz, mint egy lovag? – kérdezte nevetve – Vedd már fel! – utasított.

Felszaladtam az emeletre, majd vissza le abban a fura ruhában. Úgy éreztem magam, mint valami cirkuszból szabadult őrült.

- Alice nevetségesen festek – nyögtem halkan.

Húgom csak dörmögött valami olyasmit az orra alatt, hogy „fogjam már be, úgyse értek én semmit a divathoz.”

- Már csak ez – a fejemre rakott egy vállig érő szőke parókát. – Kész vagy – bólintott.

- Meg se merem magam nézni.

- Emmett - kiáltott rám mérgesen.

- Jól van, jól van – emeltem fel a kezem megadóan.

- Na, menj, pattanj a lóra és menj vele a szobátok ablaka alá.

Felültem a lóra, és elsétáltam vele Rosalie ablaka alá. Majd halkan énekelni kezdtem.

„Érted dalol a szívem, hallgasd, mit mesél,

A szerenád, dalol a szívem, csak rólad beszél!

Száz éjszaka várlak, örökre szívembe zárlak,

Én mindig itt leszek, és vigyázok rád!

Érted szól ez a szerenád, átvirrasztom az éjszakát,

Álmodoztunk, csak mi ketten, ha kell, száz évig én várok rád!

Érted szól ez a szerenád, átvirrasztom az éjszakát,

Álmodoztunk, csak mi ketten, ha kell, száz évig én várok rád!”*

Rosalie kinyitotta az ablakot és kinézett, szemei találkoztak a tekintetemmel.

- Meg tudsz bocsájtani? – kérdeztem.

- Gúnyt űzöl a naplómból – mutatott a ruhámra – és még azt kéred, bocsássak meg?

- Rosie.. – kezdtem volna bele a magyarázatba, de kedvesem becsapta az ablakot.

Leszálltam a lóról, és az erdő felé vettem az irányt. Futottam, mint egy őrült. Mintha menekülnék valami elől, igen menekült a fájdalom elől. Rosalie-t annyira megbántottam, hogy egy évtized se lesz elég, hogy kiengeszteljem. Évtized? Évszázad! Csak futottam, és futottam ha az utamba került egy fa az az ő baja volt, könyörtelen voltam. Nem érdekelt semmi, csak hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem. Megálltam egy fa tövébe. Mélyen beszívtam a levegőt és elszámoltam magamban háromig. Lassan kinyitottam a szemeim és megpillantottam magam előtt életem szerelmét.

- Rosalie? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- „Érted dalol a szívem, hallgasd, mit mesél,

A szerenád, dalol a szívem, csak rólad beszél!

Száz éjszaka várlak, örökre szívembe zárlak,

Én mindig itt leszek, és vigyázok rád!

Érted szól ez a szerenád, átvirrasztom az éjszakát,

Álmodoztunk, csak mi ketten, ha kell, száz évig én várok rád!

Érted szól ez a szerenád, átvirrasztom az éjszakát,

Álmodoztunk, csak mi ketten, ha kell, száz évig én várok rád!”* - énekelte kedvesem.

- Azt hittem.. – kezdtem volna bele. Elegem van mára ebből, mindenki a szavamba vág! – durcáskodtam magamban.

- Te is elkövettél valamit, így én is megjátszottam, hogy a romantikus szerenádod hidegen hagyta a szívem – mondta csillogó szemekkel.

- Tessék? – kérdeztem.

- Ugye nem gondoltad, hogy komolyan mondtam azt, amit az ablakban…?

- De – vágtam rá azonnal.

- Akkor nem jól gondoltad –simított végig arcomon.

- Szóval megbocsájtasz? – kérdeztem hatalmas vigyorral az arcomon.

- Az én szőke hercegemnek bármikor! De ez a paróka nem áll valami jól – levette rólam a szőke tincseket – És ez a ruha se – letépte a felsőmet.

Nekem több se kelet Rosie ajkaira tapasztottam az enyémeket, és átengedtem magam az édes vágyainknak. Elkezdtem a nyakától lefelé csókolni és minden egyes csók után azt mondtam: Szeretlek. Ebben az egy szóban benne volt minden, ami most körülölelte elmémet: Szerelem. Szerelmes voltam, vagyok és mindig is leszek a világ legcsodálatosabb teremtésébe, belé, aki első pillanattól kezdve levettem a lábamról.

- Szeretlek – nyögte Rosie, amikor szerelmünk végleg beteljesedett.

- Én is kicsim mindennél jobban – simítottam végig hibátlan arcán.

Majd Rosalie csillogó tekintetébe temettem magam.

*Márió : Szerenád

Puszi: Hencii